A part a vihar előtt

A keleti kikötőbe az eső érkezett meg előbb.

Nem a nyári záporok könnyű, gyors esője, hanem az a lassú, hideg eső, amely napokig ül a tetőkön, beszivárog a fába, és úgy marad a levegőben, mintha maga az ég sem tudná eldönteni, hogy végül viharrá akar-e válni.

A part menti város ilyenkor halkabbá válik. A kikötők különösen.

Az emberek ugyanúgy dolgoznak tovább, ugyanúgy javítják a hálókat, hordják a ládákat, kátrányozzák a hajótesteket, mégis minden mozdulatukból eltűnik valami könnyedség. Mintha a test hamarabb megérezne bizonyos dolgokat, mint az értelem.

Az érkezésem estéjén alig láttam a túlpartot a ködtől. A lámpások fénye tompán szóródott szét a nedves levegőben, a víz pedig sötétebbnek tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna. Nem háborgott különösebben. Nem voltak magas hullámok. Mégis volt benne valami nyugtalanító mozdulatlanság.

Sokáig figyeltem a kikötőt az eresz alól.

A hajók nem himbálóztak természetesen.

Ezt nehéz pontosan leírni.

A vízen élő emberek észreveszik az ilyesmit. A parton élők többnyire nem. Egy hajó mozgása idővel kiismerhetővé válik. A szélnek, az áramlásnak és az időjárásnak saját ritmusa van. Aznap este azonban úgy tűnt, mintha a víz időnként megfeledkezne erről a ritmusról.

Mintha valami mélyebben mozogna alatta.

A fogadó, ahol megszálltam, közel volt a dokkokhoz. Az ablak résein át egész éjjel hallani lehetett a kötelek nyikorgását és a nedves fa tompa hangjait. Egy ideig azt hittem, a helyiek egyszerűen csak feszültek az időjárás miatt, de később rájöttem, hogy valami másról van szó.

Túl gyakran néztek kelet felé.

Nem feltűnően. Nem drámaian. Inkább úgy, ahogy az ember egy beteg családtag szobája felé pillant újra és újra, még akkor is, amikor tudja, hogy semmi nem változott.

Az öreg révész, akivel másnap beszéltem, először egyetlen kérdésemre sem válaszolt rendesen. Hosszú ideig csak a csészéjét forgatta a kezében, és az esőt figyelte a tornác széléről.

Végül megkérdeztem tőle, mióta érzik ezt.

Sokáig hallgatott.

— A sirályokkal kezdődött — mondta végül.

Azt hittem, tréfál.

Nem tréfált.

A part menti madarak néhány hete különösen viselkedtek. Nem maradtak sokáig a víz fölött, és naplemente előtt eltűntek a szárazföld belseje felé. A halászok eleinte csak rossz időt vártak, de a viharok rendre elkerülték a kikötőt.

Vagy legalábbis a szél elkerülte.

Az eső maradt.

Mindig ugyanaz a hideg, lassú eső.

Később más történeteket is hallottam.

Egy kereskedőhajó állítólag három nappal korábban fordult vissza a nyílt tengerről, noha az ég tiszta volt előttük. A kapitány nem magyarázta meg rendesen az okát. Csak annyit mondott, hogy a köd túl sokáig maradt egy helyben.

Egy másik matróz arról beszélt, hogy hajnalban harangokat hallott keletről, messze a nyílt víz felől.

Ott azonban nincs sziget.
Nincs világítótorony.
És nincs olyan útvonal sem, ahol bárkinek harangot kellett volna kongatnia.

A férfi később sem ivott többet a többieknél, mégis úgy néztek rá, mintha valami olyasmit látott volna, amiről jobb nem beszélni hangosan.

Az ilyen kikötőkben az ember gyorsan megtanulja, hogy vannak történetek, amelyeket nem azért suttognak, mert biztosan igazak.

Hanem azért, mert túl sok ember hallotta már őket ugyanúgy.

Az utolsó estén hosszú ideig ültem egy elhagyott rakpart végén. Az eső akkor már csak finoman hullott, a víz felszínén mégis különös remegés futott végig időről időre, mintha a tenger távoli mennydörgésre válaszolna.

Pedig az ég csendes volt.

Emlékszem arra az érzésre.

Nem félelem volt.

Valami annál rosszabb.

Az a lassú bizonyosság, amikor az ember még nem látja a vihart, de már érzi a nyomását a levegőben.

Mintha a világ visszatartaná a lélegzetét.

Más kikötőkben később ugyanezt láttam.

Ugyanazt a csendet.
Ugyanazokat a félbehagyott mondatokat.
Ugyanazokat a pillantásokat kelet felé.

És bár minden történet másként kezdődött, végül mind ugyanoda vezetett.

Valami közeledik a keleti víz felől.

Valami, amit az öreg halászok már nem neveznek egyszerű viharnak.